• Lelkiség
  • Lelkészségi hírek
  • Jézussal együtt megtenni a következő egy lépést - Tímár Dani a legfrissebb jezsuita

Jézussal együtt megtenni a következő egy lépést - Tímár Dani a legfrissebb jezsuita

Alig három héttel ezelőtt, szeptember 18-án lett jezsuita. Hét testvér közül a legnagyobb, zalaegerszegi születésű, egykori bencés diák, hittan szakos tanár, hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkás, multicégnél HR-es. Tímár Dani otthagyta a menő állását, és jezsuita szerzetesnek állt. A 37 éves tanuló jezsuita jelenleg magiszteri évét tölti, vagyis “gyakorlati feladatokat végez egy apostoli területen”. Dani nagyon örült, hogy a JEZSU iskolai lekészségén szolgálhat, ugyanis az iskola számára olyan hely, ahol mindig is otthon tudta érezni magát. Hivatásáról kérdeztük:

 

Hogyan kaptad a hitet?
Már fiatalon éreztem, hogy Istent akarom szolgálni, bár eleinte szinte biztos voltam benne, hogy családosként. Jó családot kaptam ajándékba, így előttem volt a vonzó példa. Egy olyan családot, ahol fontos a hit megélése, esténként például gyakran együtt imádkoztunk. Számomra már saját családom is egy kiterjedt közösség: 7-en vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Unokatestvéreimmel együtt összesen 20-an vagyunk egy korosztály, akikkel minden évben nyáron, egy hétvégére összejövünk. Ezeken az alkalmakon most már ott vannak az ő gyerekeik is. Az is meghatározó volt számomra, hogy szüleim révén részt vettünk a helyi nagycsaládos közösség életében, ahol más családokkal találkozva, valami hasonlót tapasztalhattam meg, mint otthon: mit jelent közösségben, az evangélium értékeit követve élni a mindennapokban. Nyolcadikos koromtól jártam a zalaegerszegi plébánia ifjúsági közösségébe. Ez nagyon jó lehetőség volt arra, hogy saját kortársaimmal együtt megéljem a hitemet. Emellett meghatározó élmény volt számomra a sok nyári tábor, hittantáborok, imatábor, családos táborok, medjugorjei zarándoklatok és az Antiochia közösség.

Hogyan tágult az egyház- és hittapasztalatod?
Kilencedikes koromtól a győri bencésekhez jártam gimnáziumba. Kollégista voltam, távol kerültem a biztos családi fészektől, és a hitéletem is érdekes megpróbáltatáson ment át, hiszen az addigi “homogén” hívő környezettel szemben az osztálytársaimnak más-mást jelentett a vallásosság. Nem mindig volt könnyű ezt elfogadni, de tanulságos tapasztalat volt.
Hiányzott a kisközösség, a bensőséges légkör, ezért szoros kapcsolatban maradtam a zalaegerszegi ifikkel, életre szóló barátságok születtek ott.
Viszont a bencés lelkiséget is boldogan magamba szívtam - számomra ez főleg a rendezettséget, a külső-belső rendet jelenti. Egy fedél alatt éltünk egy működő szerzetes közösséggel, a város közepén, egy nagy épületben. Megvolt a nap ritmusa, egyensúlya: tanulás, kikapcsolódás, munka, pihenés, imádság, kolis lelki program. Különösen a hajnali zsolozsma fogott meg, - a szerzetesek hajnalban is zsolozsmáznak - ezeken az imákon, különösen az adventi időszakban, mi is részt vettünk. Körülvett az imádság légköre, megízleltem, hogy milyen imával indítani a napot, úgy kezdeni az iskolát. Hajnali fél 6-tól kezdődött a zsolozsma, utána jött a mise, majd fél 7-kor reggeli, aztán még egy óra stúdium. Az iskola, ha nem volt nulladik óránk, 8-kor kezdődött, és szombaton is volt tanítás, ahogy régebben a jezsuita iskolákban is.
A bencés szerzetesektől sok személyes figyelmet kaptunk; lehetett velük beszélgetni, pedig nem voltak sokan, hatan voltak kb. 500 diákra...

Miért választottad a hittan szakot?
A gimnáziumban is erős maradt az istenkapcsolatom; éreztem hívást az Úr Jézus szolgálatára. Akkor még nem akartam pap lenni - féltem is tőle, nem is volt mellettem senki, akivel erről szívesen beszélgettem volna... nagycsaládból jőve pozitív tapasztalatom volt arról, mit jelent családosként szolgálni Istent, ezért gimi után a Pázmányra mentem hitoktató szakra. Szépen beálltam a családi irányra, nagyon világos volt. Egyetem után 5 évig hittant tanítottam Zalaegerszegen.

Utána viszont elindultam világot látni: egy évig Krakkóban dolgoztam önkéntesként; egy tanodában gyerekeket korrepetáltam angolból, matekból, továbbá játszottam velük és a tanároknak segítettem. Majd egy év budapesti, hajléktalanokkal végzett munka után, végül 2 évig egy multi cég HR osztályán dolgoztam Tallinnban. A kelet-európai Róma (Krakkó) után megtapasztaltam a szórványban élő katolikusok életét. Az egymilliós lakosú Észtországban mindössze 15 katolikus pap van, abból is csak 2 észt...
Először nem annyira a kalandvágy miatt mentem el külföldre, hanem egy szerelem miatt, amiből ugyebár mégsem lett család. Most nagyon örülök, hogy kipróbáltam magamat külföldön. Megismertem más nézőpontokat, kultúrákat, láttam, hogy ott hogyan működnek a dolgok. Kinyílt a világ, sok barátságot kötöttem, és megtanultam Magyarországot kívülről is látni. Azóta jobban érzem, mi is ez a Magyarország, mennyire fontos vagy éppen nem, ami itt van. Idegen nyelvekben is rutint szereztem. Nyelvek nélkül tényleg semmit nem lehet csinálni; miután hazatértem, tárt karokkal fogadtak minden munkahelyen.

Mi segített eldönteni, hogy szerzetes legyél?
Azt hiszem az Ignáci lelkiség felé való vonzódással kezdődött. Egy képpel szemléltetve a dolgot úgy éreztem, hogy van egy kör, ami azokból áll, akik a jezsuita lelkiség szerint szolgálják az Úr Jézust, és nekem el kéne döntenem, hogyan legyek ebben a körben: jezsuitaként, legbelül, vagy családosként, őket kívülről segítve éljem ezt a meghívást. Nagyon vonzott ez a lelkiség, nagyon én voltam, csak az nem volt világos, hogy szerzetesként vagy családosként. Az én ágyúgolyó pillanatom nem járt lábtöréssel, mint Szent Ignácé, de nagyon átütő volt, pedig szinte semmi nem történt. 33 éves koromban egy szilveszteri összejövetelen éppen beszélgettem valakivel, akit életemben akkor láttam először. Nem jezsuita volt, csak valaki a pesti Jézus Szívébe járó fiatalok közül. És tényleg nincs jelentősége, hogy miről beszéltünk... Hirtelen egy másodperc alatt lefutott előttem az életem, és megtörtént az ágyúgolyó effektus, minden pont össze lett kötve, az egész életem logikája kristálytisztán kirajzolódott előttem: ez meg ez történt velem, és azért, mert Isten jezsuitának hív. Mint Szent Ignácot. Őszintén szólva, akkor nem annyira örültem ennek, nem is értettem, és nem is voltam benne biztos, hogy ez honnan jön, de komolyan vettem ezt a sugallatot. Utánajártam, először egyedül, majd részt vettem egy hivatástisztázó hosszú hétvégén Dobogókőn, ahol megnyugodtam, mert felismertem, hogy ha ez a vágyam a szerzetességre ilyen erősen jelen van a családos élet utáni vágy mellett, akkor a legjobb, ha segítséget kérek, és belekezdek egy egész évig tartó hivatástisztázó folyamatba, a Montserrat-évbe. Választ kerestem a kérdésre: Biztos, hogy a hívás a Jóistentől jött, vagy csak az én fölöttes énem, belső dolgaim, esetleg más hang súgta, ami össze akar zavarni?
Aztán végül úgy alakult, hogy azon az ősszel végül mégse vágtam bele, mert az egyik imádságomban úgy érzékeltem, hogy mégsem ez a jó irány, ahová Jézus hív. Ma már tudom, hogy az a kétely nem Istentől volt, hanem a rossz lélek, a félelmeimet kihasználva el akart téríteni ettől a számomra készített jótól.
A következő nyáron a Sacre Coeur nővérekkel elmentem Lyon környékére egy gyalogos zarándoklatra, ahol ismét erős hívást éreztem, hogy jezsuita szerzetesként, a körön belülről szolgáljam Istent. Aztán hazatérve, a Nagyboldogasszony napi szentmisén megszületett bennem az igen a Montserrat évre. Így következett egy év komoly hivatástisztázás Nagy Bálint atya vezetésével, a Sodrás utcai jezsuita közösséggel egy fedél alatt élve.

Mi a legfontosabb, amit eddigi utadon tanultál?
Ez a hosszú kacskaringózás alázatra tanított. Rájöttem, hogy nem mindig tudom az egész utat eltervezni. Ha nagyon nehéz döntések előtt állok, érdemes mindig csak a közvetlen, következő lépésre koncentrálni. Mert ha nagyon előre tervezek vagy álmodozok, az ugyan jó, és tud segíteni, de ha haladni akarok, akkor konkrét, reális célokat, kell kitűznöm. Majd elindulni és lépésenként előrehaladni, a lépések után megállni és visszatekintve ránézni, hogy mi történt és hogy merre van a következő lépés iránya. Azt hiszem, Isten nem azt várja tőlem, hogy nagy dolgot tegyek, vagy más legyek, mint aki vagyok, hanem hogy tegyek meg egyetlen lépést abba az irányba, ahonnan az Ő hangját hallom.

Mi a célod?
2021 szeptember 18-án tettem le a fogadalmat, Genovában, ez még csak három hete történt. Az a célom, hogy - ahogy Ferenc pápa tanította az Eucharisztikus kongresszuson - gyakoroljam az úton levést, Jézus mögött lépkedjek, és minél inkább eljussak az önközpontúságból a Jézus-központúságig. Jézus puszta csodálásától az ő követéséig (imitatio Christi). Ezt egy számomra sokatmondó mozaik szemlélteti legjobban. A manrézai templomban Marko Rupnik jezsuita művész készítette a Szent Ignác-évre. Jézus és Szent Ignác egymás mellett haladnak, viszik a keresztet, és szinte eggyé válik az arcuk. Valami hasonló tapasztalathoz jutottam el ezzel a sok kis lépéssel, és ezalatt az út alatt; azt a kegyelmet kaptam a Jóistentől, hogy így tekintsek a célomra: Jézussal együtt megtenni a következő egy lépést. (Szelenge Judit)

Last modified on Thursday, 14 October 2021 15:28