• Iskolánkról
  • Szervezeteink
  • Kollégium
  • Karanténérettségi - Hogyan élik meg a végzős kollégisták? Mi teszi a jezsu kollégiumait különleges hellyé?

Karanténérettségi - Hogyan élik meg a végzős kollégisták? Mi teszi a jezsu kollégiumait különleges hellyé?

Nyolc éven át sülve-főve együtt, most meg maszkban, két méterről kiabálva integetnek egymásnak az udvaron. Ilyen érettségije még nem volt senkinek. Huszonkét diák vonult be a Xavéri Szent Ferenc Fiú Kollégiumba és a Szent Erzsébet Leány Kollégiumba az érettségi előtti vasárnapon. A gimnázium végzős kollégistái arról vallanak, hogy bár izgultak az érettségi miatt, a legjobb az volt az egészben, hogy végre újra találkozhattak egymással.
Milyen érzés volt visszajönni a kollégiumba?

KB: Az érettségi előtti vasárnap érkeztem, és eléggé kíváncsi voltam, hogy fog kinézni az egész, a többiekkel hogy tudok találkozni egy hónap kihagyás után. Előre szóltak, hogy külön szobában leszünk, de én azért reménykedtem, hogy lesz lazítás. Az érettségi miatt persze izgultunk, de sokkal fontosabb volt, hogy egymással tudjunk végre beszélni. Szerencsére hétfőtől a kormányrendeletben is volt enyhítés, sokkal jobban lehetett találkozni a koliban is.
Az volt az érdekes, hogy mindenki külön szobában tanulhatott volna, de ahogy letudtuk az érettségit mindenki kiment az udvarra és beszélgettünk, ezzel segítettünk egymásnak, hogy tudjunk lazulni. Az érettségi fontos, de ott vannak a barátaink, és tudjuk tartani a lelket egymásban. A szabályok betartása nem volt nehéz, egyszerre egy ember ment csak a fürdőszobába, az ebédlőben maximum hárman ültünk egy 8 személyes asztalnál, és mindenhol betartottuk a másfél métert. Nagyon hiányzott az ölelés, kézfogás, amivel mi fiúk üdvözölni szoktuk egymást. Most volt helyette ökölpacsi, sőt, könyökpacsi. Most éreztem, hogy milyen sokat fejez ki a testi érintkezés, egy kézfogás, váll-lapogatás, és milyen nehéz megállni, hogy ne csináljuk. A lányoknál ilyen lehet a puszi...”
SzE: Én nem vagyok kolis, de nekem is szörnyen jó volt bejönni az érettségire, látni mindenkit, bár beszélgetni alig volt idő, csak egy kicsit a vizsga után. De itt maradtam a kollégistákkal ebédelni, én mondjuk nem ettem, de leültem az egyik asztalhoz, jó messzire voltunk egymástól, és mindenki mindenkivel beszélgetett, olyan hangosan kellett kiabálnunk.
A kollégisták hozzászoktak, hogy együtt tanulnak. Hogy működött a tanulás otthon, teljesen egyedül?
KB: Volt bennünk némi pszichés teher, hiszen 8 vagy 4 éve vagyunk kolisok, ami azt jelenti, hogy legalább ugyanannyi napot vagyunk együtt a kollégista társainkkal, mint a családjainkkal. Nagy hatással vagyunk egymásra az élet minden területén, tanulás szempontjából is. Ezért aztán, amikor bezárták az iskolákat és bevezették a távolságtartást, hirtelen kizökkentünk, hazamentünk hétvégén, és utána nem jöttünk vissza. Erre egyáltalán nem lehetett felkészülni.
SzE: Nekem az volt a szerencsém, hogy úgy tanulok legkönnyebben, ha valaki elmondja az anyagot, a barátnőm pedig, ha megtanítja valakinek. Ő online órákat adott nekem, és úgy érzem, jól kiegészítettük egymást.
Milyen érzés így zárni a tanulmányaitokat, hogy elmaradtak a szokásos rituálék, a szerenád, a teremdíszítés, a ballagás, a szóbeli vizsgák?
SzE: Nagyon sajnáltam, hogy elmaradt a ballagás meg a szerenád. Hiányzik. Mi azért gyorsan énekeltünk egyet az osztályfőnökünknek az udvaron, adtunk neki egy fényképalbumot. 8 éve ő az osztályfőnökünk, szerettük volna nagyon megköszönni neki. Az is nagyon jól esett, amikor a tanáraink YouTube búcsúzást tartottak nekünk. Amikor énekeltek, én bizony elsírtam magam.
KB: Mondják, hogy a lányok ovis koruktól elkezdenek az esküvőjükről álmodozni, a gimnazista pedig, ha nem is ilyen intenzíven, de arra gondol, milyen lesz végzősnek lenni, elképzeli, hogy hogy milyen lesz a szerenád, hajnalok hajnalán járni a várost, kötetlenül találkozni a tanárokkal, nem tanórán, hanem otthonaikban. Milyen lesz a ballagás, amikor az egész iskolától búcsúzunk – ez valamilyen szinten most kimaradt, vagy inkább más volt. Azért volt elköszönés, most a tanárok adtak nekünk online szerenádot. Hálás vagyok, hogy a tanárok és az öregdiákok próbáltak emlékezetes, személyes elbúcsúzást biztosítani nekünk. Szerintem mindenkinek jól esett.
KE: Mi, kolisok azért odamentünk a rendház elé este, és adtunk egy kis rögtönzött szerenádot az atyáknak.
KB: Kiénekelhettünk magunkból, hogy milyen hálásak vagyunk. Nagyon fontos 4 vagy 8 év volt az életünkben.
KE: Túl száraz lett volna mindenféle lezárás nélkül. Kolis mise is volt. Az áldozás már tényleg nagyon hiányzott. Először féltem, hogy mennyire lesz nehéz a szigorú szabályokat betartani, de mindenki fegyelmezett volt. Szerintem nagyon jó nekünk, kollégistáknak, hogy találkozhattunk délután, a vizsgák után.
Mi teszi a jezsu kollégiumait ilyen különleges hellyé, szerinted, 12.-es ként mi a titka ennek a jó hangulatnak?
KB: A mi kollégiumunk tényleg több mint a távol lakó diákok szállás helye az iskola mellett. Például nekem az a legelső élményem, hogy amikor 9. osztály elején megérkeztem a koliba, a nagyok éppen mentek ki focizni, jöttek velem szembe. Az egyik kedvesen köszöntött, és mondta, ha lepakoltam, menjek utánuk focizni. Ilyen a kapcsolat nagyok és kicsik között, mindegy, hogy 12.-es, 9.-es, 5.-es, ugyanúgy tudunk egymáshoz szólni. Olyan család, ahol annyi testvéred van, hogy meg se tudod számolni, bármit meg tudsz beszélni velük, segítséget kérni...
Talán a legfontosabb a bizalom és a nyitottság. Az ismerkedési táborban ötödikesek és kilencedikesek is vannak, a tábort vezető diákok pedig 10-12.-esek. Ez is fontos, ahogy a kicsikkel foglalkozunk, és már ott meg tudják tapasztalni, hogy a nagyok emberszámba veszik őket, beszélgetnek velük, játszunk, a nagyok azt keresik, hogy a kicsik jól érezzék magukat. A kicsik ettől rögtön biztonságban érzik magukat, érzik, hogy nincs mitől félniük, mindenkihez bizalommal fordulhatnak
Mindenkinek vannak barátai, és nemcsak a diákokkal ilyen jó a kapcsolat, hanem a nevelőkkel, Edina nénivel és a takarító nénikkel, olyan jó kapcsolat alakult ki, olyan szeretet... Szerintem a számukra is háttérbe szorul, hogy ez a munkahelyük. A közösségnek ugyanolyan tagjai a felnőttek is, és nagy a szeretet köztünk. Például, amikor megjöttünk érettségizni, egészen ledöbbentem, minden szobában volt egy kis üdvözlő lapocska meg egy tábla csoki. Így kívántak nekünk sok sikert. Úgy érzem, a felnőttek szeretnek velünk lenni, és mi is velük.
Most már persze vágyódunk, hogy mi is felnőttek lehessünk, de jó volt egy ilyen biztos közösségben élni.
(Szelenge Judit)

Last modified on Friday, 08 May 2020 16:01