A lelkigyakorlat időzített bombái működnek benne... fiatal jezsuita a hivatásáról

Török Gellért jezsuita novícius probációját tölti a Jezsuban. A diákokkal csak online találkozik, Húsvétig néhány hittan órán segít, részt vesz a streamingelt esti imákban, és a miskolci jezsuita rendház életében. A 23 éves jezsuitát megkérdeztük, hogy lett belőle szerzetes.

 

Honnan jöttél, és milyen kacskaringókat jártál be, mire kikötöttél a Jézus Társaságában?

Mányból, nagy családból származom, 7 gyerek közül a legidősebb vagyok. Pannonhalmára jártam gimnáziumba, majd egy évet Brüsszelben a Bárka közösségben voltam önkéntes. Fél évig a BME vegyészmérnöki karán tanultam, aztán fél évig asztalosként dolgoztam a nagynéném férjének műhelyében, és egy évig a magyar-matek tanári szakon tanultam az Eltén. Szerettem a kémiát, és amikor elkezdtem az egyetemet, az is bennem volt, hogy ebből majd rendesen meg lehet élni és mellette, hobbiként majd tudok akár verseket is olvasni. Ám fél év alatt rájöttem, hogy csak az eszemet érdekli a vegyészmérnöki pálya, a lelkemet nem vonzza. Nem tűnt úgy számomra, hogy ezért érdemes lesz majd élni. Az asztalos munkát viszont élveztem, szerettem a funkcionális szépséget, amit létrehoztunk a műhelyben, a bútorokat, belsőépítészeti megoldásokat. A kétkezi munka mellett több lehetőség nyílt gondolkodni, keresgélni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Egy meglehetősen küzdelmes időszak volt, belül sok kavargással és bizonytalansággal.
A matek-magyar szakpárosítás ideálisabbnak tűnt, mert már a gimiben is ilyen faktra akartam menni, meg akartam tartani az érdeklődési köreim sokszínűségét.

Mi keltette fel benned a szerzetesség iránti vágyat?

Nagyon jó családi életünk van, és én mint legidősebb, amolyan jó fiú lettem. Édesapám volt az egyik regnumi vezetőm. A családban és a Regnum Marianum közösségben éltem meg az egyházat is, és ott szerettem meg gyerekekkel foglalkozni. Természetesen Pannonhalmán már bőven találkoztam szerzetesekkel, de akkor még inkább a szüleim példáját akartam követni: jó, családos apukaként képzeltem el magam. Csak később, asztaloskodás közben (2018-ban) sejlett fel bennem homályosan a papság, szerzetesség vágya. Meg is lepődtem, hogy na ez meg honnan jött.
Most visszatekintve úgy látom, hogy sok apró hatás ért, könyvek, találkozások, amiken keresztül szelíden, de hallhatóan megszólított az Isten. Például a regnumi vezetőképzéssel meglátogattuk Nemeshegyi Péter bácsit az öregotthonban, az számomra meghatározó találkozás volt. Az ő derűje, élet iránti szeretete, és amit mesélt az életéről, nagyon vonzó volt számomra.
A Regnumban együtt dolgoztunk fiatal atyákkal és szentelés előtt álló szeminaristákkal; az ő életük láttán az egyházmegyés papság is vonzott. A vegyészmérnökség alatt is a Regnum lelkisége tartotta bennem a lelket, és hogy gyerekekkel foglalkozhattam. Ekkor persze visszatért a bencés irány is a gondolataimba, sokukat ismertem, szerettem.

Mitől lett biztos számodra, hogy tényleg szerzetes akarsz lenni?

Amikor ez a homályos vágy fölsejlett bennem a szerzetesség iránt, úgy éreztem, jó lenne, ha lenne valahogy idő meg tér, ahol tudok ezzel foglalkozni. Hogy tisztázzam, hogy ez nem menekülés a való élet elől. Ez egy nagyon más irány volt a családhoz, párkereséshez képest, amiben előtte gondolkoztam.
Azt kerestem, ki tudna ebben segítséget nyújtani. Akkor még a hivatástisztázás, megkülönböztetés szavakat nem is használtam. Rábukkantam a Montserrat évre valami regnumos Facebook csoportban, megtetszett, írtam Nagy Bálint jezsuitának, aki meghívott egy hivatástisztázó hétvégére, majd a Montserrat évre. Ekkor beszéltem erről a szüleimmel és a szorosabb barátaimmal, akiknek a visszajelzései fontosak voltak, noha ezek jelentőségére csak később döbbentem rá.
A Montserrat év alatt még sok mindent egyben lehetett tartani, lehetett regnumozni, sportolni, zenélni, egyetemre járni, dolgozni, és közben, a közösségben a hivatástisztázással foglalkoztunk. Persze a sok dolog egyeztetése nem volt mindig zökkenőmentes.
2018-19, a Montserrat év nekem igazi megnyílós időszak volt. Előtte, a keresés kezdeti időszakában inkább több volt a fájdalom, a sötétség, de itt kinyílt előttem és bennem sok ajtó: imára, ignáci lelkiségre, a társak felé.
A sok újdonság mégis egyszerűsödést hozott: a Montserrat év alatt fokozatosan kitisztult bennem, hogy hova tovább, először, hogy szerzetes szeretnék lenni, utána, hogy jezsuita, aztán meg az, hogy tényleg jelentkezzek.

Milyen a felvételi a jezsuitákhoz?

A felvételi folyamatot úgy hívják, examináció. Erre a provinciálissal való kapcsolatfelvétel után kerülhet sor, négy beszélgetés négy különböző jezsuitával mindenféléről, az élet minden területéről. Olyan dolgokat is megkérdeznek, amit magamtól eszembe sem jutott volna elmondani, meg amiről nem is tudtam, hogy kapcsolódik ide. Ezek szép emlékek, a beszélgetések sokat segítettek. Kb két hónap alatt került sor a négy beszélgetésre. Utána Provinciális atya felvett jelöltté. A jelöltség csak néhány hónapig tartott, ezalatt lezártam a dolgaimat, a regnumi csapatomat átadtam, befejeztem az egyetemen az évet, levizsgáztam, aztán kiiratkoztam. Szeptemberben - egy rövid római olasz nyelvkurzus után - elkezdődött Genovában a novíciátus. Azóta az ottani, olasz nyelvű közösségben élek, ott van Tímár Dani is, a másik magyar, valamint egy dán, egy romániai bolgár és két olasz novícius van még az évfolyamunkban.
A novíciátus amolyan önismereti út is, amin vannak eufórikus szakaszok, de voltak mélypontok, nehéz időszakok is. Legtöbbször nem elmenni akartam (bár az is előfordult) hanem az önmagammal való találkozás ... az volt kemény.
Már egy novícius is jezsuita valamilyen módon, úgyhogy ez nem akadálya a szolgálatnak.
Genovában egy olyan közösségbe járok, ahol olyan gyerekek vannak, akiket a bíróság elvett a szüleiktől. Ezek a gyerekek mindenféle családból jöttek, sokféle származás és történet van köztük. Őket nagyon szeretem.

Mi a célja a probációnak, és mi következik a novíciátus után?

A Jezsuban töltendő egy hónapos probációmnak az elsődleges célja egy apostoli jezsuita közösségben élni, és bepillantani a szolgálatba. Ebben a sajátos helyzetben is lehet szolgálni valahogy, amikor nincsenek itt a diákok. Részt veszek az online imákban, a lelkészségi beszélgetéseken, egyszer átvettem egy nyolcadikos online hittan órát. Nyáron másfajta probáció lesz, ha a vírus engedi, zarándoklat, aminek az a célja, hogy megtapasztaljuk, milyen elindulni a világban pénz és tartalékok, meg ismeretségek nélkül, és rászorulni az emberek jóindulatára szállásért, ételért. Szeptemberben ér véget a 2 év novíciátus, akkor fogadalmat teszünk, és tanuló rendtag, skolasztikus leszek, filozófiát fogok tanulni.

Hogyan imádkozol? Mit szoktál kérni?

Minden ima, a szentmise is, meg az is, amikor gitárosan dicsőítjük az Urat. Persze értem a kérdésedet: a két alapvető imamód, amit most tanulok, a kontempláció és a meditáció; a meditáció gondolatibb, ott én is a központban lehetek, rátekintek, hogy velem mi történik, magamba figyelek, míg a kontemplációban próbálom csak szemlélni az evangéliumot, Jézust. A novíciátus imaiskola is. Szent Ignác azt tanítja, kérjem azt, amire vágyok - na, ez nekem nehéz. Másokért könnyebb imádkozni. De hogy azt kérjem, amire én vágyom, az nem egyszerű a számomra, talán, mert akkor tényleg kiszolgáltatom magam, az irányítás többé nem az enyém, elvesztem a kontrollt bizonyos területek fölött. Emellett igyekszem, hogy a napközbeni és esti examen is az életem részévé váljon. A novíciátusban aztán naponként együtt mondjuk a vesperást, és gyakran vannak megosztáson alapuló közös imáink is.
A 30 napos lelkigyakorlat is ima, egyedülálló tapasztalat, nagyon átformál mindent. Persze ugyanaz a béna kis alak marad az ember, az nem törlődik ki, de tovább formálódik, valami mégis változik. A lelkigyakorlat egy csomó időzített bombát elhelyezett bennem például, amik hónapokkal később is “berobbanhatnak” egy-egy helyzetben. A lelkigyakorlat viszonyítási pont, egy belső térkép, ami történik, azt ahhoz viszonyítom, amit akkor átéltem. Például a kórház probáció során tapasztaltam ezt, ahol sok minden volt, halál, a szenvedés: hogy az emberi szenvedést valahogy értelmezni tudjam, oda tértem vissza, amikor az Úr szenvedését szemléltem a 30 napos lelkigyakorlat alatt.

Mit hoztál magaddal, amit megosztasz majd másokkal?

Sok jót hozok, amiért hálás vagyok, és ezek fő forrásai a családom, Pannonhalma, a Regnum és a Bárka közösség. Meg most már egyre inkább a Társaság is... A családom és a Regnum szinte összefonódik. Mányban a nagybátyám volt az első regnumi vezető, aztán mi is odaköltöztünk, és rajtunk kívül más családok is kiköltöztek, így lett Mányon egy nagy regnumi konglomerátum. Mostanában jövök rá, mennyire meghatározza ez az életemet: kisközösség, közösségben nevelődés - ez számomra alap. Az egyházról alkotott képemet is a Regnum formálta - az egyház közösség, amihez tartozom. A legelevenebben a Regnumban éltem meg az egyház közösségiségét.

Pannonhalmán voltam kamasz, ott nyílt ki számomra a világ, a rengeteg lehetőség. A gimnázium és vele a kollégium igazi kincsesbánya, és engem rengeteg minden érdekelt. Vívtam, emberismeret szakkörre jártam, zenéltem, fotóztam, futni kezdtem, mindenfélével foglalkozhattam, ami érdekelt. Nem vett el időt az utazás, hanem ott volt az ember és csak azzal foglalkozott, ami ott volt. El lehetett mélyülni. Sok mély barátság ideje is volt ez.
Pannonhalmán idealista voltam: a magasztos dolgok, a tudás, az irodalom volt az érdeklődésem középpontjában.
A Bárkában aztán fontosabbá vált az emberi kapcsolatok lényege, az ott töltött év átformálta az emberről alkotott képemet. Ott ugyanis sérültek vannak, sokan beszélni se tudnak. Fogyatékos emberekkel éltem együtt, és ez által az alapvetőbb emberi értékekre kezdtem el figyelni. Olyan sok szeretet volt ott, és szabadon ki lehetett mutatni. Az ottlétem közben nem artikulálódott minden, az elején még hevesen letagadtam volna, de már tudom, hogy ott döbbentem rá sok saját fogyatékosságomra is... a Bárka puhított fel bennem sok mindent.

Végülis mindezek után elmondhatom, szeretek tanítani, nevelni, kialakult bennem szociális érzékenység, amellett, hogy a matek és úgy általában a tudományok szeretete sem múlt el teljesen. Szóval akár lehetnék tanár is. De ami igazán bevonzott a jezsuitákhoz, az a lelki rész, a lelkigyakorlatok. Bízom benne, hogy ezt a hívást a Jóistentől kaptam. Aztán majd az út során kiderül, hogy pontosan hogyan fogok szolgálni. (Szelenge Judit)