• Pedagógia
  • Tehetséggondozás
  • Tanulásmódszertan
  • Párhuzamos univerzumokban játszunk - esti közös olvasás online

Párhuzamos univerzumokban játszunk - esti közös olvasás online Featured

Az online oktatás sokféle innovációt hozott magával. Az esti meseolvasás régi dolog, mégis, tekinthetjük pedagógiai innovációként ... Varga Péter tanár úr magyart tanít a Jezsuban. Az 5. c osztályfőnökeként minden este fél 9-kor olvas az osztályával az online térben. Nemcsak az ötödikesek, hanem olykor testvéreik és szüleik is csatlakoznak a...

közös online olvasáshoz. 

Az online oktatás sokféle innovációt hozott magával. Az esti meseolvasás régi dolog, mégis, tekinthetjük pedagógiai innovációként a jelenlegi helyzetben.
VP: Az esti meseolvasás nem az én ötletem. A tavalyi karantén alatt már működött hasonló, eredetileg az iskolalelkészek, Elek Laci és Horváth Feri jezsuita atyák ötlete volt. Amikor abba a saját gyerekeinkkel bekapcsolódtunk, nagyon kellemes élmény volt a számunkra.
Az én ötletem akkor született, amikor a karantén első osztályfőnöki óráján arról beszéltünk a gyerekekkel, hogy ki mit olvas. Hamar kiderült, hogy olvasgatnak ugyan, de ha lehet, inkább maradnak este is a géppel. Fölvetettem nekik, mi lenne, ha olvasnánk...
Viszont nem akartam esti meséket felolvasni! Ezért az én újításom az, hogy nem én vagyok látható, hanem a szöveg. Megvásároltam Tasnádi István Kőmajmok háza című regényét e-book formátumban, és azt megosztom a képernyőn, majd megpróbálok az ő ütemükben olvasni, általában két fejezetet. Ez valóban egy komoly ifjúsági regény, amit nem biztos, hogy a kezükbe vennének, pedig nagyon izgalmas, old school nyolcvanas évek, szocializmus, nekem retro, nekik meg történelem. Például, amikor először vetítették Magyarországon a Birodalom visszavág című filmet, a két főhős belóg a vetítésre!

Közösségi tevékenységgé válik így az esti mese. Miért tartod ezt fontosnak?
Mi is együtt ülünk ilyenkor itthon; a feleségem is és a gyerekeink is olvassák a sztorit ilyenkor. Egy idő után láttam, hogy néhányan a diákok szülei és testvérei közül is jelen vannak. Nagy közös olvasás lett belőle.
Átlagosan 17 bejelentkező van, az osztály fele, úgy saccolom, hogy a nem látható hallgatókkal, olvasókkal 25-30-an olvasunk közösen az online térben. Az elején mindig megbeszéljük, mi történt az előző 1-2 fejezetben, utána pedig kb. 20-25 percet olvasunk. Nekem is fix pont a napomban ez a fél óra olvasás (azért később még kiegészítem). Olykor sapkában kell leüljek, mert nincs időm fésülködni, vagy az udvarról esek be ásás után, fáradt vagyok, de nem baj, hiszen a gyerekek annyira lelkesek, és néha még kell egy kicsit beszélgetni utána is, feldolgozni, értelmezni.
Remélem, aki nem csatlakozik be, az azért nem teszi, mert önállóan amúgy is ezt csinálja.

Mi a jó ebben a régi-új tevékenységben most, amikor a diákok otthonról kényszerülnek tanulni?
Manapság az a trend, hogy ha a család megengedheti magának, akkor gyerekeknek külön szobájuk van. Külön szoba, külön kütyük, külön világ. Egyébként én ezt nem is értem, hogy a testvérek miért nincsenek együtt, én például soha nem akartam külön szobát. Na mondjuk, az már durva volt, amikor gimisként hetvenen voltunk egy hálóban. Így utólag ez például elképesztően sokat jelent. Persze felnőttként, szülőként látom, hogy ha a gyerekek külön vannak, nincs konfliktus. Komfort van, kényelem, nyugi. Persze tanulni könnyebb így, főleg az online oktatásban, de ugyanakkor el is veszik valami. Ezt a valamit viszont mégis meg lehet teremteni, így, online is!
Amikor együtt olvasunk, a tér, amiben ez a tevékenység zajlik, találkozási ponttá válik. A közös történetmesélésnek komoly hagyománya van. A tanítás például nem ilyen, a tanítás helye nem a szőnyeg-hálószoba, hanem az iskolapad.
Most a digitális oktatás miatt a gyerekeknek a szobájuk lett az iskolájuk, ugyanaz, ami szórakozóhelyük is. Ki választja ezt ma szét? Az ágyban egy kisgyereknek két dolgot kellene csak csinálni: olvasni és aludni.
Az offline (jelenléti) tanításban hogyan próbálod megszerettetni a gyerekekkel az olvasást?
Minden félévben szoktam olvasás órát tartani. Olyankor 45 percig csak csendben olvasunk. Mindenki elhozza a könyvet, amit épp olvas, vagy, ha nincs ilyen, hozhat valamit a könyvtárból. Lehet akár egymásnak ajánlani. Ilyenkor megszerzik a diákok az olvasás élményét. Amíg nincs meg az élmény, - és a legtöbb gyerek szinte soha nem látja, hogy a szülő olvas - addig hiába mondjuk neki, hogy olvass fiam...
Az ilyen órák eleinte szokatlanok. Volt olyan 10. évfolyamos diákom, aki kínjában a padot kapirgálta, annyira szenvedett, annyira nem volt hozzászokva az olvasáshoz. Aztán lassacskán hozzászoknak, megérzik az auráját. Sokszor persze csak én olvasok hangosan az órán. Az utóbbi időben a kötelezőkből is olvasok fel kedvcsinálókat - a nagyobbaknak is. Ha lehet, mindent felolvasok helyben, hogy a térben ott legyen a szöveg - tudom, hogy sokan úgysem olvasnák el. A diákok ilyenkor reagálnak és általában tetszik nekik. Olyanokat mondanak, hogy de jó volt, ki is kapcsolódtam, tanultam is. A lényeg, hogy megszerzik az élményt.
Szerintem lejárt az a módszer, hogy számonkérjük a diákokat szereplők, helyszínek, fordulatok, stb. kapcsán és adunk egy kettest. Az milyen már! 50 oldalból olvasott 20-at? Nevetséges! A félelem nem lehet ösztönző egy ilyen különlegesen gyönyörű tevékenységben, mint az olvasás.

Az ember feje olvasás közben átalakítja a fehér-alapon-kis-fekete-jeleket történetté, képpé, zajjá, illattá, érzelemmé. Mennyiben más ez, mint a többi fajta befogadó folyamat, például a filmnézés?
Az olvasó ember szakrális dolog, az olvasás teremtő cselekedet. A gép előtti befogadás nem szakrális. Tudom, elcsépelt, hogy a könyvet meg lehet fogni, szaga van, meg már amúgy is e-olvasókat is használunk, de az olvasás magával hordoz valami szakralitást - az írott betű befogadása teremti meg az emberben az új világot, míg a számítógép vagy a film instant adja. A gép segítségével puszta fogyasztóvá válik az ember, megszűnik az alkotó folyamat: egyszerűen magamévá teszem a dolgokat, amit nézek, a tulajdonommá lesz. Aztán eldobom! A könyvet, a gondolatot nem lehet megvenni, nem mondhatom, hogy én ezt hamarabb tudtam, a könyv nem ilyen információt, hanem alternatív valóságot tartalmaz, ami a játékunkká válik. Érthető is, hogy a haszonelvű világban nem divatos - egy eszköz mindig megmutatja azt a nívót, amin a tevékenység zajlik.
Az olvasást közös, teremtő tevékenységként megélni, ez a célom. Ugyanis az irodalom nem tudomány, hanem művészet, és az irodalom élvezete maga is kreatív folyamat. Persze, lehet azon erőlködni, hogy mi az allegória meg a hexameter, de igazából az emberséget tanuljuk vele a sorok közt.
Az olvasás szakrális tevékenység, amellyel párhuzamos univerzumokba lépünk be - az író, az elbeszélő, az olvasó, és a negyedik: a fejemben az a “hang”. Arra is figyelünk, miket mond ez a hang, szójátékkal talán ez maga a lelki-ismeretünk. A valóságban sokkal nehezebb kitalálni, ki mit érez, míg olvasás közben szinte mindentudók vagyunk. Ez olyan kaleidoszkóp szerű játék, ami mindig más arcot mutat - olyan káprázat, amely sokszor valóbb mint az élet. Amikor olvasunk, az ős-tevékenységet gyakoroljuk, a teremtést.
(Szelenge Judit)

Last modified on Thursday, 01 April 2021 17:11